Szibériai kalandozás télen
Bajkál tó, Szibéria, Oroszország, -40 fok
Szibéria, ki ne vágyna a távoli kietlen Szibériába, főleg télen. Valami megmagyarázhatatlan dolog miatt már gyerekkorom óta vágytam oda, és amikor a legkevésbé sem számítottam rá egyszer csak azon kaptam magam, hogy vízumért állok sorban az Orosz nagykövetségen.
Apropó, a “nagy” Orosz vízum mizéria. Ha minden feltételt teljesítünk, akkor gond nélkül megadják elsőre. Általában azért nem kapják meg az emberek, mert valamit kihagynak a listából és utólag kell pótolni. Fontos tudni, hogy nálunk az utazás megkezdése előtt 30 napnál hamarabb nem lehet beadni a kérelmet! Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor bízzuk erre szakosodott utazási irodára, megéri!
Az egész úgy kezdődött, hogy 2018 októberében láttam egy felhívást egy közösségi oldal autós utazós csoportjában, miszerint valaki útitársakat keres egy szibériai utazáshoz. “Február végén kilenc nap Szibéria… ha valakit érdekel, írjon…” Pillanatok alatt többen is jelentkeztünk. Hipp hopp és 2019 februárjában öten, két UAZ-zal már száguldoztunk is Irkutszktól a befagyott Bajkál tó irányába. Irkutszkba moszkvai átszállással repültünk. Budapest Moszkva kb. 2 és fél óra repülés, majd Moszkvától Irkutszkba kb. 6 óra.
Páran úgy döntöttünk, hogy előtte megnézzük Moszkvát is. Ami nagyon kapóra jött, hogy beszerezzük a megfelelő ruházatot is. Amiket itthon lehet kapni, egy ilyen extrémnek mondott utazáshoz, hogy is fogalmazzak…nem túl jók ár/érték arányban. Moszkvában sikerült mindenkinek beruháznia valamilyen igazi orosz téli ruházatba. Én konkrétan egy horgász/halász típusút vettem, amit egy orosz cég gyárt. Mondanom sem kell, beöltözve viccesen néztünk ki a helyiek között, de legalább nem fagyott oda semmink!
Gondolom a Bajkál tavat senkinek nem kell bemutatni. Sok jelzővel illetik, legmélyebb, legöregebb, legfélelmetesebb, legszebb stb.
Irkutszkba a reggeli órákban érkeztünk repülővel -36C fokban! Meg van az a jelenet a Jég Veled című filmből, amikor a jamaikai srácok leszállnak a kanadai reptéren és egyből átöltöznek, mert még a hajuk is megfagyott? Furán és mosolyogva néztek a reptéri mosdóban miközben rekord gyorsasággal öltöztünk… Ahogy kiléptünk az épületből egyből mellbe vágott a száraz hideg. Ha az orromon akartam levegőt venni, akkor az fagyott be, ha a számon, akkor a torkom fagyott meg. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt. Szívesen írnám, hogy idővel hozzá lehet szokni, de nem, nem igazán lehet. Max pillanatokra lehet elfelejteni, amikor épp a tájban gyönyörködsz. Ahogy már írtam, két UAZ-t béreltünk. Egy Buhankát és egy Huntert. Amig az autókat átnézték a helyi szervízben, addig elsétáltunk a közeli piacra. Ott aztán volt minden, szabadtéri hentestől az autóalkatrész árusítóig, minden. A pékségben vásároltam egy lepényt, ami a kinti hidegben körülbelül két perc alatt kőkeményre fagyott evés közben! Gyorsan megtanultuk, hogy csak azt és annyit vásároljunk, amennyit rögtön elfogyasztunk, vagy ha melegebb helyre tudjuk egyből vinni. Az UAZ-ok nem voltak azok! Az 5L-es ásványvizek mind megfagytak az autóban fűtés mellett. Közben kiderült, hogy az egyik autón hátsó kardánkeresztet kell cserélni, de az oroszok inkább kicserélték az egész tengelyt. Remek, indulhatunk is.
Ezennel megkezdtük utunkat a fagyos földutakon a befagyott Bajkál tóhoz.
Első szállásunk adott volt az autókat bérbeadónál, Bugul’deykában egy tóparti faluban. A további egy hétre nem volt előre lefoglalva szállásunk. Nincs is jobb, mint a világ végén -30C -40C fokban improvizálni. De semmi pánik, szállásadónktól (hívjuk Vologya bá’-nak) megkaptunk minden féle sámán áldást. Természetesen az áldáshoz nélkülözhetetlen a helyi водка, is!
Első fagyos éjszakánkon megismerhettük az igazi szibériai kerti árnyékszéket.
Az igazi szibériai kerti árnyékszéknek a különlegessége abban rejlik, hogy alatta az extrém hideg miatt, egy igen kivételes barnamedve torony alakul ki, ami nem mindennapi látványt nyújt.
Az egész éjszakai áldás szórás közepette elfelejtettük beindítani 3 óránkét az autókat. Reggel arra ébredtünk, hogy Vologya bá’ szó szerint alá gyújtott az autóknak gázfőzővel, hogy beinduljanak. Miután sikerrel járt, elindultunk a Bajkál tó legnagyobb szigetére az Olhon nevű 72km-es szigetre. A sziget legnagyobb települése Huzsir, itt található a legendás sámán szikla, mely előtt Dzsingisz Kán is meghajolt. Aki fogékony a sámánizmusra az betekintést nyerhet itt, a burját nép spirituális központjában. Persze csak olyan „turistás” szinten.
Olhon sziget
A szigetre télen csak egy út van, a jégen át. Minden szezonban több autó szakad be, ezért nem is nagyon engedik a ráhajtást. Van egy kijelölt út, amin át lehet menni, de mondanom sem kell, hogy nem csak itt mennek az autósok, hanem mindenhol.
Az első átkelésünk nagyon izgalmas és elképesztő érzés volt a világ legmélyebb befagyott taván. Recseg, ropog, repedezik a helyenként méteres jég, amikor ráhajtunk. Kinézve az ablakon, bizarr látvány a kristály tiszta jég alattunk. Az ember hirtelen azon gondolkodik, hogy mit is csináljon, ha beszakadna a majd két tonnás UAZ-zal. Menjen nyitott ajtóval, hogy ki tudjon ugrani, ha baj van? Menjen lassabban? Menjen gyorsabban? Az az igazság, hogy ha már baj van, akkor mindegy is. Ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem kötjük be magunkat a jégen való átkeléskor, de tulajdonképpen tényleg mindegy.
Ottjártunkkor a szigeten alig volt hó, viszont volt mínusz rendesen, nappal kb. -35C, éjjel kb. -45C.
Huzsirban találkoztunk egy magyar lánnyal, aki már másodjára önkénteskédet a faluban, Ő segített nekünk a második szállásunkban. Szabina három hónapos Bajkál kalandját itt olvashatjátok. Vacsora után ki vitt minket a Sámán sziklához. Fantasztikus és egyben rémisztő volt este, sötétben a jégen sétálni. Mindenhonnan ijesztő morajlás hallatszott a jég alól. Körülbelül hajnali négyig kint voltunk csillagokat fotózni, filmezni. Mi kicsivel jobban bírtuk a hideget, mint a felszerelések, de lehet, hogy csak a helyi védőital miatt (водка). Ilyen extrém hidegben az akkumulátorok nem bírják sokáig, hamar lemerülnek. A fényképezőgépek is nehezebben működnek. Erről írtam bővebben itt és itt. Éjjel volt időnk járatni az autókat, igy reggel indultak rendesen.
Másnap gyönyörű erdőkön keresztül eljutottunk a sziget északi részéhez. Itt ketten (András és Kornél) elindultak a tó legmélyebb pontja felé, gyalog. Én a többiekkel (Ferivel és Mátéval) maradtam, jégtáblákat fotóztunk, filmeztünk naplementében. Miután a srácok visszatértek már „száguldoztunk” is vissza vacsorázni, mert egy ilyen extrém helyen is szigorú étkezési szabályok vannak. Ha nem érsz oda este 8-ig, akkor eszed, amid van, fagyott lepényt. Vacsora után kis gatyában és papucsban átsétáltunk a pár utcával arrébb lévő szaunába, vagyis banja-ba, ahogy itt mondják.
Az orosz banja abban különbözik a többi szaunához képest, hogy itt 60% körüli a páratartalom és semmiképp nincs 80C foknál több. Persze csak a hivatalos leírás szerint, a gyakorlatban bőven 100C fölé fűtik. A kőből épített tűzteret folyamatosan locsolják vízzel. Az illatos faágakkal való csapkodás csak fokozza a hatást. Ezt általában a második körben szokták csinálni. Miután pirosra csapkodták egymást, újra kimennek a hidegbe lehűteni magukat. Ezt kétszer, háromszor megismétlik. Aki nem bírja a forró fullasztó szaunázást, de szeretné a jótékony hatásait élvezni, annak az orosz banja a legjobb megoldás.
Visszafelé a nagy hidegben eltört a gumipapucsom! A vizes, megfagyott ruhánkat is törni lehetett volna.
Következő nap végre megnéztük világosban is a sámán sziklát. Huzsir falu közelében láttunk tóba fagyott hajókat. A parton pedig olyan, rég nem használt hajókat, amiket mostanra már inkább művészek használnak festővászonként.
Folytattuk utunkat a szárazföld felé. Útba ejtettük a másik „hírességet” a Sárkány sziklát is.
Találtunk egy kicsi, de annál szebb jégbarlangot. Csodálatos látvány volt, ahogy több tucat jégcsap lógott a barlang tetejéről. Már este volt, amikor lejöttünk a jégről. A kiszemelt szálláshoz már sötétben, kietlen földúton jutottunk el. Ez egy faházakból álló kemping volt, ami ahogy később kiderült télen nincs nyitva. Szerencsénkre épp ott volt a tulajdonos és karbantartási munkákat végzett. Miután kiröhögte magát a „hülye turistákon, akik nem gondoskodnak előre szállásról egy ilyen extrém vidéken” megengedte, hogy ott aludjunk az egyik fűtetlen faházban. Természetesen igy is fizetni kellett érte. Cserébe pompás vacsorát és még finomabb reggelit kaptunk tőle. Ahhoz képest, hogy 0C fok volt a házban, ez volt az egyik legjobb, legkalandosabb szállásunk. Reggel korán keltünk napfelkeltét fotózni, filmezni. Ilyen hidegben adott volt, hogy kipróbáljuk a forró vízes mókát. 🙂
Reggeli után a tulaj elvitt minket egy fantasztikus völgybe, ahol az elmondása szerint mamutok éltek, találtak is itt csontokat. Az egyik sziklán több, kb. 30 ezer éves rajzokat mutatott. Búcsút vettünk rögtönzött idegenvezetőnktől és elindultunk Listvyankaba.
Listvyanka, a város, ahova sosem érkeztünk meg.
Szokás szerint letértünk a kijelölt útról kicsit kalandozni. Dupla defekt lett a vége.
Feri hozott magával otthonról konzerveket azzal a céllal, hogy elrejti őket itt a kietlen orosz vadonban egy ismerősnek, aki 2021 nyarán éppen erre fog járni….egy Trabanttal. Ez ám az igazi kincskeresés, igaz?! Szóval, amikor az ember elhagyja az utat és az erdőbe hajt, akkor ne csodálkozzon, hogy dupla defektet kap, ráadásul egy autón. Szerencsére a másik járműnek is ugyan olyan abroncsai voltak, igy nem volt nagy gond. Vagyis de. A Buhanka jobb első felniéről szó szerint lejött a gumi, ezért nem volt egyszerű leszedni. Sosem fogom elfelejteni, ahogy kinéztem az ablakon, hogy vajon miért nem mozdulunk, miért nem indulunk és megláttam a lefordult gumit. Az autóhoz kapott kis emelőnk nem akarta megfelelő magasságra emelni az autót. De ezt is megoldották a srácok. A másik defekt a jobb hátsó gumi oldalába fúródott, hüvelykujj vastagságú faágtól lett. Rádion szóltunk a másik autóban lévőknek, hogy nagy baj van. A válasz rendkívül nyugodtan jött a másik oldalról, valami ilyesmi volt: „Jó! Most reggelizünk, majd megyünk…” végül is minek izgulni kinn az orosz vadonban…télen??? Miután a srácok befejezték a villás reggelit, meghozták a másik pótkereket. Amint végeztünk, indultunk is tovább. Kb. egy órán belül találtunk egy szerelőt, aki helyre hozta a gumikat, elképesztő. Mi addig meglovagoltunk egy jégből készült ló szobrot. Már késő este értünk Irkutszkba, igy nem mentünk tovább Listvyankaba. Szállásunkat elfoglalva vacsora előtt szaladtunk egy közértbe, hogy még 9 óra előtt tudjunk vásárolni egy kis helyi melegítő italt, mivel ebben az országban este 9 és reggel 9 között nem lehet védőitalt vásárolni! Küldetésünk sikerrel járt….
Arshan
Másnap Arshan volt az úti cél, Irkutszktól kb. 250km-re, a Mongol határtól pedig csupán 150km-re. Arshan termálvizek és gejzírek otthona. Nyáron „özönlenek” ide a turisták, de télen nem igazán. Rajtunk kívül alig volt turista, főleg külföldi.
Következő nap délelőtt túráztunk kicsit. Utunkat végig fenyőfákra aggasztott sámán kívánság szalagok kísérték. Megnéztük a nemzeti parkban lévő befagyott vízesést. Hihetetlen türkíz színben játszott a víz a megfagyott felső réteg alatt. Visszafelé a befagyott folyón mentünk, még jó, hogy volt nálunk a hótaposóra húzható csúszásgátló.
Délután a közeli Zhemchug faluba mentünk egy termálvizes fürdőbe kicsit lazítani. Az öltözőből ismét kis gatyában mentünk a kinti medencéhez -20C fokban. Az illata kicsit kénes és elvileg 20 percnél tovább nem is volt ajánlott benne maradni, na de kinek volt kedve kimenni a forró vízből a fagyba még, ha rádioaktív is egy kicsit a víz. 🙂 Naplementekor még filmeztünk, fotóztunk aztán elindultunk vissza Irkutszkba. Késő este értünk a szállásra. A túrázás és a meleg vizes fürdőzés annyira kivette az erőnket, hogy este már csak enni és aludni volt energiánk. Reggel megkezdtük szibériai utazásunk utolsó napját.
Irkutszk
Az egyik helyi irkutszki piacon kezdtünk. A szárított halon keresztül a teveszőr zoknin át a 100eft-os jávorszarvas csizmáig minden megtalálható ott. Délután megnéztük a híres Angara jégtörő gőzhajót, ami most múzeumként üzemel. Szokás szerint késve érkeztünk, Mi voltunk az utolsó látogatók.
A gőzhajót 1900-ban építették Newcastle-ben és Oroszországban szerelték össze, hogy aztán a vonatokat szállító kompok előtt tőrje a jeget a szibériai tavon. Azóta túlélt pár háborút, tűzvészt és valami különös oknál fogva nem vágták szét vas hulladéknak, mint sok társát. Majd 1990-ben megnyílt a múzeum. Angara 61m hosszú és 11m széles. A múzeum fedélzetén a majd 100 évnyi történelmet lehet megnézni, dokumentumok, tárgyak, fotók sokasága várja a látogatókat. Ha már kellőképpen rabul ejtett a múlt, akkor igazán szűk járatokon keresztül lemehetünk a gépházba megcsodálni a szörny belsejét. Ismét felérve a fedélzetre gyönyörű fénysugarak fogadtak minket. Mi pedig bár megfáradtan, de törve nem, átengedtük magunkat utazásunk utolsó szibériai naplementéjének.
Szállásunkra érve első dolgunk volt kitakarítani az UAZ-okat. Majd fájó szívvel, de búcsút vettünk hű társainktól és visszaadtuk őket. Az est további részét pakolással töltöttük. Éjjel 3 óra fele ébredtünk és megkezdtük a kb. 11 órás repülő utat Budapestre moszkvai átszállással.
Még a gépen elkezdtük tervezni az újabb szibériai utat, de immár az északi, remélhetően a hidegebb részre…
Ez a kis leírásom csak egy töredéke annak, ami a majd két hetes utazásunkon történt velünk, de remélem kedvcsinálónak elég ahhoz, hogy útnak induljatok Szibériába télen! 😉
A 2020-as A3-as falinaptárba, két szibériai fotó került be! Nézd meg!
A többi szibériai fotót itt találod!
Nincsenek termékek a kosárban. 
